- Úgyis én győzök Tom! - hallom Mac vékonyka, lihegő hangját. Nevet, majd kiszámíthatatlanul rúg a lábamba, amitől a földre zuhanok. Álnokul szegezi rám aprócska kis fakardját és diadalmasan kiáltja szét a világnak: - Mondtam én! - kezét nyújtja felém segítség gyanánt. Megtagadom tőle. Magam erejéből próbálok talpra állni. Ruhámon finom kis porszemcsék ülnek, melyeket néhány apró mozdulattal le is söprök.
- Csaltál! - szinte nem ismerek a hangomra, s elvesztve az önkontrollt rontottam neki Macnek. Az események csak peregnek körülöttem, nem tudom visszafogni magam. Már mindketten a földön fetrengünk, egymás ruháját tépve próbálunk egymásban kárt tenni, de mindhiába. Gyerekek vagyunk, gyengék és erőtlenek, meggondolatlanok, hirtelen haragúak. Szorításom gyengébbre veszem. Ő is lazít. Végül abba hagyjuk az egész civakodást.
Csak fekszünk egymás mellett a porban, s bámuljuk a hatalmas kékséget ott fent. Távolról egy ismeretlen hang mintha a nevem szólongatná, de oly messzinek tűnik, lehet, hogy csak képzelődök. Mégsem. Egyre jobban élesedik az a mély, öblös hang. Tisztán hallom a keresztnevet, a keresztnevet mely hozzám tartozik: 'Thomason' . Egyenesen mellettünk kopog el a négy pata visszhangzó dübörgése. Végig kong a hosszú poros úton, majd balra kanyarodik a tornyos tetejű, fehérre meszelt fogadónál. A felkavart por cikázik a levegőben, mely lágyan csiklandozza az orrom. Prüszkölni kezdek, testem csak úgy vonaglik minden egyes tüsszentésnél, majd a tizedik után abbamarad. Kíváncsiságból talpra ugrok és követem a porfelhőt. Még mindig hallom a nevet, de figyelmen kívül hagyom. A lovas egy két emeletes, hatalmas pitvarú ház előtt áll meg. Fagerendái a mohától zöldülnek, s az eredetileg fehér falát az idő sárgára színezte. Már rohanok, mert ez a mi házunk. Égek a vágytól, hogy megtudhassam mi hozta szerény hajlékunkba ezt a derék lovagot. Átugrok a csatorna túloldalára, hogy mihamarabb érhessek haza. Pár méter van köztem és a felfegyverkezett férfi közt. Hirtelen fékezek és ámuldozva nézek fel rá. Fényesen csillog dárdája vége a felkelő nap lágy sugaraiban. Ez az első ami megragadja a figyelmemet. Majd a pillantásom lentebb csúszik a szépen vasalt bársony kék palástjára, ami elfedi hófehér ingét és rajta az apró láncszemekből álló mellvértjét. Nadrágja testhez simuló bőr, mely hétköznapi emberek számára elérhetetlen ruhadarab. Amin meglepődök, az a cipője. Ronda, szakadt elhasznált darabok. Nem tetszik, s ezt egy grimasszal ki is fejezem.
- Valami baj van kölyök? - szakítja meg a gondolatmenetem. Megszeppenve nézek fel rá, de egy szó sem jön ki a torkomon. - Ki vagy te? - kérdi ugyanabban a monoton hangnemben.
- 'Sir' Thomason Eduard Moore. - vigyorgok rá, majd a képzeletbeli kalapommal a földig hajolok.
- Nem csak kíváncsi, de még pimasz is. - jegyzi meg magának, én pedig csak elengedem a fülem mellett és tovább csodálom. Paripája fényes szőrű, izmos lábú jószág. 'Vajon volt már lovagi tornán?' Tűnődöm el újra. - Mit is mondtál? Thomason? - kérdi, s ezúton rám is szegezi a tekintetét.
- Pontosan. - büszkén kihúzom magam.
- Nos, ez esetben Lord William O. Bowers. - ugrik le a lováról és óriás kezét nyújtja felém. Még mindig nem tudom, hogy miért érkezett, vagy, hogy honnan, de viszonozom a kézfogást. Mélyen a szemébe nézek, s hirtelen hátrébb lépek. Olyan fekete, mint egy végtelenségig mélyülő kút. Arca komor, de kicsit sem megviselt. Egy hosszú vágás tündököl a bal arcán, ami a szemétől indul, s valahol a szájánál végződik, de ezt nem tudhatom, mert fekete borostái takarják el. 'Hol szerezte?!' teszem fel magamban ezt az új kérdést. Kérdések hada kavarog a fejemben, de egyet nem merek feltenni. Csak némán bámulom mesébe illő alakját. - Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. - összezavarodok, biztos összekever valakivel.
- Édesapám tud róla? - és már a következő kérdésemen gondolkodom. - Elbúcsúzhatok tőlük? Mégis hová vi...- nem hagyja, hogy tovább érdeklődjek.
- Apád tudja, de attól tartok, már túl késő a búcsúzkodáshoz. - mintha a hangja egy síró hegedű lenne. Egészen megrémít.
- Elmentek a földekre. Este hazajönnek. - jelentem ki - Addig sehová nem megyek. - makacsolom meg magam. Félek a reakciójától, hogy bántani fog a neveletlen viselkedésem miatt, de ez helyett a puszta, undorító igazságot közli velem.
- A földeket felperzselték. A nyugati népek mocskosan rohanták le a fegyvertelen földműveseket. - sóhajt majd folytatja - Senkin nem könyörültek. - mondja gondterhelten, s üveges tekintettel mered az ég felé. Mintha fentről várná a választ, az engedélyt vagy akár a megbocsájtást. Értetlen szavakat mormol és megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, miközben én ott állok egyedül egy hatalmas ürességgel a szívem helyett. Szemeim előtt a világ elhomályosodik, majd lassan egy dagadt könnycsepp kanyarog végig kipirosodott arcomon. Túl fiatal vagyok, hogy érezzem mi az a fájdalom, mi az a hiány. a testem darabokra hullik, s az idő mintha megállna, most jót nevet rajtam. A fájdalom lassan kezdi minden porcikám áthatni. Kiabálni akarok...kifutni a világból...elbújni a sok nézelődő szem elől... 'Érezhet-e egyáltalán ilyet egy kilenc esztendős fiú?' Érkezik mélyről a kérdés. Gyermeki ösztön, de nem tudok hinni Lord Bowersnek. Nem történhet ilyesmi... legalább is velem nem. Hirtelen felindulás. Futni kezdek, magam mögött hagyva a lovagot. Célom a föld, csak azért is, hogy tényleg igaz-e a rémhír, s közben folyton csak azon kattog az agyam, hogy árva vagyok. Árva ebben a vad világban.
Újból meghallom a nevemet. 'Thomason...Thomason...Thomason...' Hajtogatja egymásután mindhiába. Vissza se nézek, bár nyomomban hallom a pata kopogást. Elhagyom a város közepén álló templomot, elhaladok a végeláthatatlan nagy piac mellett, végül elérek a városkapuig. Egy pillanat erejéig elmélázok, hogy átlépjem-e, de végül győz a makacsságom, s folytatom az utam. Tudom, már nincs messze. Három lépés az égig érő fenyőig, majd utána jobbra, egészen az elhagyatott kunyhóig, aminek teteje beszakadva, falai bomladozva várják az arra járókat. Az út újból jobbra kanyarodik, s vele együtt én is. Távolról látom a fekete kietlenséget. 'Akkor igaz.' Elkerekedett szemekkel fürkészem a tegnap még bő termést hozó földet. A friss levegő édes illatát átveszi a tömör, keserű füst szaga. Ritkábban veszem a levegőt, hogy minél kevesebbet kelljen ebből a büdösből szívnom. Csak dermedten állok, az agytekervényeim folyamatosan dolgozik, de mégsem tudja feldolgozni a látottakat.
- Nem akartam, hogy lásd. - érkezik a hang a hátam mögül, ami az előbb a nevem kiáltozta. - Most, hogy már saját szemeddel is láttad, elhiszed, hogy nem hazudtam? Bízol annyira bennem, hogy velem tarts. Velem a Várba, hogy egy szép napon te is egy legyél közülünk? - visszhangoznak a fejemben a szavai. 'Egyszer én is lovag lehetnék?' ámuldozom. Végül csak bólintok. Nem veszíthetek, mert már úgy sincs mit.
Kedves olvasók!
Remélem tetszett az első rész, ha igen írd meg, ha nem akkor is nyugodtan fejtsd ki a véleményed! Nagyon érdekelne mit gondoltok a történetről, sikerült-e felkeltenem az érdeklődéseteket, vagy érdemes-e folytatnom? Ha kíváncsi vagy a folytatásra bátran iratkozz fel! :)
További szép napot! XX
Christine
